„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – a barátságban sem
„ A mai ember azért alkalmatlan arra, hogy valódi és tartós közösséget teremtsen, mert hiányzik a saját centruma. Minden napon és minden órában más szeszély, vágy, ambíció, indulat, hangulat uralja. Egyik pillanatban vonz, a másikban taszít, most szeret, majd gyűlöl; ma megbánt, holnap megbánja, s holnapután újra megbánt. Sokan vannak bennünk, csakhogy a sokhoz nem tudnak mások tartósan viszonyulni, mert ha közelednek hozzánk, nem tudják, ki az, aki éppen hatalmon van bennünk: a Szépség vagy a Szörnyeteg?” (Jóskönyv)
Müller Péter, József Attila-díjas író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó
– Könnyen engedsz magadhoz közel embereket? Sok barátod van?
– Közvetlen embernek tartom magamat. Bármikor, bárkivel szívesen folytatok akár mélyebb beszélgetéseket, tabuk nélkül. De igazi barátom kevés van.
– Ez hogy lehet?
– Életem során számtalan barátsággal találkoztam. Voltak közöttük pénzbarátok, érdekbarátok, unalombarátok, bulibarátok. Az új életemben, amit 2009-től élek, „Én”-nek kezdett kialakulni ezen a téren is egy másfajta igénye. Pontos meghatározások vagy elvárások még nem voltak, ellenben a baráti kapcsolataim akkor teljesen átalakultak.
Összeségében a sok barátból három maradt stabilan, az egyik még kisiskolás koromból, a másik 24, a harmadik 23 éve tart.
Az elmúlt években a negyedik barátnő személye mindig változott, és megfigyeltem, ha ott üresedés keletkezik, rövid időn belül beérkezik valaki. És az a valaki amolyan önismereti katalizátor is, tükröt tart nekem és megmutatja, mivel van feladatom az adott életszakaszban.
– Mit jelent számodra a barátság? Mi tart össze velük?
– Számomra a barátság egy nagyon mély és szoros emberi kapcsolat. Önzetlen, szeretetteljes viszony, amiben nincs álca és játszma. Ellenben őszinteség az van. Kölcsönösen érezzük és tudjuk, mindkettőnknek fontos benne lennie és energiákat belefektetnie, hogy működjön és működőképes legyen a kapcsolat.
Tudunk igent és nemet mondani, bár lehet, hogy ott és akkor fájhat a másiknak, de vállaljuk az őszinteséget. Nem sértődünk meg és nem duzzogunk vagy puffogunk magunkban, hanem kérdezünk és beszélgetünk.
Nem kezdünk így mondatot: – Azt hittem, hogy….
De így sem: – Azt gondoltam, hogy….
Azért nem, mert tudjuk: ne gondolkodjunk a másik helyett, inkább kérdezzük meg őt magát a gondolatairól és az érzéseiről.
Vagyis kérdezünk és meghallgatunk, tiszteljük egymást és kíváncsiak vagyunk a másikra.
Egyikünk sem makacs és nem önző, ellenben empatikusak vagyunk.
Az esetleges mély szakaszokban megtartjuk a másikat, jelezzük, hogy vele vagyunk. Merünk kérni, adni és elfogadni. Félelmek nélkül merjük jelezni, ha a másik túl sok vagy túlzásokba esik.
Képesek vagyunk belátni, ha hibáztunk. Tudunk bocsánatot kérni és azt elfogadni.
Ha szükséges, harcolunk, de nem egymással, hanem egymásért. És nem utolsó sorban szeretjük egymást, beszéljük egymás szeretet nyelvét.
Nem vagyunk napi kapcsolatban, hiszen mindenki elfoglalt, de ettől függetlenül ott a biztos tudat, hogy létezünk egymás számára.
Megesik, hogy eltelik egy-két hónap is, hogy nem találkozunk, de arra kölcsönösen figyelünk, hogy életjeleket adjunk magunkról. Vagy pont ellenkezőleg, rákérdezünk, mi van a másikkal.
Fontos, félreérthető dolgokról nem sms-ben kommunikálunk, ezen a csatornán csak egyeztetünk arról, mikor tudunk beszélni.
Úgy gondolom a barátság nagyon sokat tud adni, hiszen megoszthatod a gondolataidat, az érzéseidet és a tapasztalásaidat.
– Jelenleg hány barátnőd van, három vagy négy?
– A csereidőszak zajlik.
– Pontosabban?
– Az új Barátnőm (hat év van mögöttünk) augusztus 20-án hozott egy döntést. Amivel nincs semmi gondom és tiszteletben is tartom, de a közlés módjával megbántott. Majd a további tetteivel csak tetőzte bennem a fájdalmas érzéseket. De a legfájdalmasabb mégis az volt, hogy szembesített vele, ugyanolyan személy vagyok az életében, mint bármelyik jó ismerőse és nem az egyik igaz barátnője.
– Kicsit túl érzékeny vagy…
– Igen, ezt vállalom is. És Ő is tudta, hogy a hivatásomban erős, magánemberként viszont érzékeny vagyok. Egyszer, amikor ez szóba került kettőnk között, miközben kifejezte, szeret és fontos vagyok a számára, nyomban hozzá tette, ne szokjak hozzá ehhez. Onnantól kezdve kicsit óvatosabb lettem, de a jelenlegi fájó érzésekből kiindulva, nem eléggé. Bár felmerül a kérdés: Hogy lehet óvatosan szeretni valakit? Úgy tűnik, Én nem tud ilyet, vagy szeret valakit, vagy nem. És, ha szeret, egy kapcsolat befejezése fáj.
– Gyász?
– Igen, jelenleg zajlik.
A régi életemben, az ehhez hasonló zárásoknál hasítottam. Lezártam és nem néztem vissza. Viszont mostanra „Én”-nek már mások a megoldásai, megért, elfogad, elenged és lezár. Igaz, ez így mélyebb és hosszadalmasabb, de érzelmileg gazdagabbá tesz és nem csak magamat, de az embereket is jobban megértem.
– Idézlek: -És az a valaki amolyan önismereti katalizátor is, tükröt tart nekem és megmutatja, mivel van feladatom az adott életszakaszban…
– Értem mire gondolsz. A Barátnő rávilágított, hogy „Én” túl önzetlen és túl empatikus, maga elé helyezi a szeretett személyeket a környezetében, alárendelődik a privát kapcsolataiban, mert összekeveredett benne az alárendelődés az alázattal.
– És, mit kezdesz ezekkel a felismerésekkel?
– Az alárendelődést „kiiktattam”, egyenragú kapcsolataim lettek. A túl önzetlenből és a túl empatikusból kikerült a túl. Mert mint minden másnál, a túl sok itt is kibillentette az egyensúlyt.
– Kettőtökkel mi lesz?
– Ezt az idő, a jövő és a tetteink fogják eldönteni. A bizalmam megrendült, de nem ítélkezem és nem minősítek.
– Haragszol Rá?
– Nem. Nincs harag a szívemben, szeretet van. Látom őt olyannak, amilyen.
Tisztában vagyok a gondolatok és az érzések mágikus erejével. Fehér bosziként, oldok és nem rombolok.